Az installáció a geometria és a természet közötti rejtett összefüggésekből indul ki: abból a felismerésből, hogy minden organikus forma mélyén geometrikus struktúrák húzódnak, és a legegyszerűbb alakzatokból is felépíthető egy élő, folyamatosan alakuló rendszer. A statikus anyagszerkezetre vetülő fény mozgásba hozza a formát, így a térbeli kompozíció időbeli dimenzióval bővül. Az anyag és a fény egymásra hatása egy folyamatosan változó vizuális rendszert hoz létre, amely az átalakulás és a ciklikusság élményét idézi meg. A mozaikszerű elemek absztrakt képekként működnek, amelyek bizonyos fényviszonyok között egy konkrét formává állnak össze, majd újra feloldódnak. A Memento Mori kontextusában a koponya strukturális hivatkozásként jelenik meg: egy forma, amely túléli a testet, mégsem hordoz személyes történetet. A ciklikusan megjelenő és eltűnő alak a mulandóságra és a folyamatos átalakulásra emlékeztet - arra, hogy az idő nem lineáris, a forma nem állandó, és minden, ami összeáll, egyszer fel is bomlik.